Ha könnyű, puha takaród nehéz, mint a sár,
s a hely, mi máskor menedék, csak négy fal, s nem mentsvár,

a mindig forró ölelés megfojt, bekerít,                  
s a reményvesztett napokon nincs szó, mi meggyógyít,

hogy elbírd…

Hozd fel a mélyből a jót,
a szívből a fényre valót.
Kicsit emlékezz, milyen széppé tesz.
(S talán) nincs is félnivalód.

Ha itt van, tudd igazát.       
(Csak) Vedd el halk vigaszát. 
S talán nem tűnt el, és még bírnod kell, 
itt mégis boldog a világ,

A tűréshatár küszöbén – vagy azon túl is még,
mi vár rád, s ami elmaradt: esténként rád ég.

A gond százarcú idegen, de lehetsz te a híd,
ha őt is szívvel öleled, hogy sorsod így megszépítsd,
hogy elbírd.

Hozd fel a mélyből a jót…
a szívből a fényre valót.
Kicsit emlékezz, milyen széppé tesz.
(S talán) nincs is félnivalód.

Ha itt van, tudd igazát.       
(Csak) Vedd el halk vigaszát. 
S talán nem tűnt el, és még bírnod kell, 
itt mégis boldog a világ.

Mélyrepülés, vakon elmerülés.
De mielőtt elnyel, hidd el,
(csak) végtelen űr, ami fényre derül, 
ha magadba nézel.
Csak érd el!

És hozd fel…