Mondd, hová tűnt a szín a szívedből?
Hogy feszült közénk
ez a fakó víztükör?

Lélekőrlő napok jöttek, s elvesztél.
Fájó lett, hogy más nagyon                
ki melletted él…                  

Nincs elveszve még!         
Hisz túl mélyen szép.             
És nem mi változtunk,
csak torz a kép!

Míg látni vágysz a ködben,  
míg rám találsz a csöndben,
Míg szótlanul is érted, mennyit ér!

Csak nézz ma ránk, mint régen   
– a régi fénytörésben –,
És egy villanással minden visszatér – (s) újra él

Kit kétely ébreszt fel holdfénynél,
csak annyit dönthet el,
hogy küzd, vagy elcserél.

Hát úgy ölelj,
hogy ott állsz múltunk térképén!
S átlátsz majd
a megszokás fátyol-függönyén.

Nincs veszve még!!